1945. február 11-én Budapest ostroma az utolsó felvonásához érkezett. Előtte 50 napon át, házról házra tartott a harc, a magyar és német védősereg közel két hónapon át tudta tartani magát a szovjet erőkkel szemben. Pest már régen elesett, és Budán is csak a Vár környéke volt még a német és magyar seregek kezében. Utánpótlás alig-alig volt, a tartalékaikat felélték a harcolók. A védők hetvenezres létszáma alig 43 ezerre fogyatkozott. Nem volt más lehetőség, mint a megadás, vagy egy utolsó, kilátástalan akció, a kitörés. A budai várból kitörve, átjutva az oroszok védelmi állásain elérni a 30 kilométerre levő német vonalakat. Hitler nem támogatta a kitörésre tett javaslatokat, Karl Pfeffer Von Wildenbruch tábornok, a Budapesten körbezárt német és magyar egységek főparancsnoka pedig heteken át halasztgatta emiatt az akkor esetleg még sikerre esélyes kitörési kísérletet. Végül február 11-re már nem maradt más lehetősége, mint rádióüzenetben bejelenteni: "Munition ist zu Ende” Verpflegung aufgebraucht” (Lőszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak.)
A kitörést, amely este 8 órakor kezdődött, alaposan megtervezték. Ennek ellenére a kétségbeesett akció kudarcba fulladt, mert az oroszok hírt kaptak a tervekről. A 8. és 22. SS lovashadosztályok és még néhány egyéb, még harcképes német részegységek, melyeknek a szovjet ostromgyűrű első vonalát kellett volna áttörnie, orosz géppuskák, lövegek és aknavetők tüzébe kerültek. Legnagyobb részük már a Széll Kálmán térnél elesett. Nagyjából tízezer ember tudta végül átverekedni magát, és nekiindulni a majd’ mindannyiuk számára utolsó útnak. A szovjetek a kisebb-nagyobb csoportokra szakadó hősiesen küzdőket több ponton bekerítették és felszámolták. A német vonalakat Szomornál kicsivel több, mint hétszáz fő érte el.
A tragédiába fulladt vállalkozás után hegyekben álltak az elesett katonák holttestei a Széll Kálmán téren, de sokfelé a tervezett kitörés útvonalán is. A szovjet tankok a holttesteket sem kímélték, áthajtva a halottakon tiporták őket felismerhetetlen masszává.
Talán éppen ezért, erre a szégyenteljes tettre emlékezve, ezt ünnepelve szervezték tüntetésüket az egykori gyilkosok rajongói, a magyarországi kommunisták, összeborulva egyéb liberális szervezetekkel (cigány szervezete, LMBTQ aktivisták, CEU hallgatók, stb.) a Széll Kálmán térre. Ott kiabálták a „Mocskos nácik” és a „No pasaran” jelszavakat, eltorzult fejjel. Tábláikon „Fuck Nazis”, „Refugees welcome”, „Tőke és fasizmus jegyesek” feliratokkal, szivárványos, cigány, anarchista és öko-anarchista zászlókkal álldogáltak a tér közepén, dobolva zenéltek, miközben gandzsát szívtak. Amikor felbukkant egy-egy csoport túrára induló, nekilódultak kiabálva, de pár rendőr egy kis sorfallal mindig útjukat állta. A túrázók csodálkozva nézték a hisztikézőket, a hétköznapi emberek, a dolgukra igyekvők pedig bosszankodtak, hogy már megint megzavarják a város nyugalmát. Voltak, akik csak a fejüket rázták, mások köptek feléjük egyet, de a többség, amely szerintük csak a kisebbség, egyáltalán nem értett velük egyet.
Mindeközben pedig mi, néhányan megemlékeztünk. Mivel a rendőrség rejtélyes okok miatt csak a liberálisok gandzsás tüncikéjét engedélyezte, hát egy bérelt magánterületen, de sok külföldi bajtárssal, szép beszédekkel, koszorúkkal. Szűk körben, de méltóságteljesen tudtunk emlékezni az elesett hősökre. A rendezvényt nem zavarta meg sem rendőri akció, sem pedig a tornából felmentettek hisztikéje, ahogy nem zavarták meg azt sem, amikor bajtársunk a koszorúkat felvitte a várba, és elhelyezte a Kapisztrán téren. Nem volt médiafelhajtás, a nemzeti, a kormánypárti, de még a liberális médiák is távol maradtak, de nem volt élő közvetítés sem az eseményről, mert ezek egyike sem méltó egy ilyen szomorú apropó miatti rendezvényhez. Az elesett hősök emléke, az előttük való tisztelgés nem lehet médiahiszti tárgya. A legendáknak nincs szükségük élő adásra és közvetítésekre, emlékük, küzdelmük és hősies tettük a szívünkben él, nem csak a facebook esemény idejére, hanem minden nap. Tiszteletünket irántuk néma főhajtással és egy szál virággal, egy mécsessel tudjuk legszebben kifejezni. Úgy, ahogy ezt tegnap tettük.
Hétfőn pedig elmegyünk, munka vagy iskola után, családdal vagy csak magunkban, és csendesen elhelyezünk egy mécsest, valahol az út mellett, ahol egykoron ezeknek a legendáknak a meggyalázott holtteste feküdt. Csak hogy tudják, érezzék a gyilkosok hithű utódai: mi nem felejtünk!
